dimanche 24 novembre 2013

A Magnus hamarosan a boltokban

Akik ismernek, tudják, hogy az idém nyarat regényfordítással töltöttem. :)

A bezártsággal telített intenzív időszaknak eredménye adódott!!! A hetekben a boltokban a Magnus című regény a Helikon kiadó gondozásában, úttörőként, Magyarországon először.
Íme a kiadó honlapján található leírás a regényről:
http://www.helikon.hu/termek/szepirodalom/Magnus/1789/

S a még inkább érdeklődőknek, ay írónő Wikipedia honlapja magyarul:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sylvie_Germain#Munk.C3.A1ss.C3.A1ga

Írjatok, vegyétek, olvassátok és adjátok tovább! Megrázó, de legalább igaz élmény garantált...

vendredi 8 mars 2013

A Paprikás Camembert-ről - Bemutatkozó


„S egyszerre fájdalmas honvágyat érzett valamilyen haza után, melyet nem tudott geográfiailag meghatározni…”

Márai Sándor






 Francia honfitársaim elhűlten bámulnak rám, amikor fogalmaik szerint kamikázékra valló halálmegvető bátorsággal kiskanálnyi adagokban tömöm magamba a Harissát, ezt a tunéziai eredetű méregerős paprikapürét, s amikor a könnyeim is kibuggyannak, határozott meggyőződésükké válik, hogy öngyilkos hajlamaim vannak. /S csak reménykednek benne, hogy nem vagyok hozzá merénylő is egyben, fura felismerhetetlen, kategorizálhatatlan akcentusommal egyetemben…/
Hogyan is magyarázhatnám el nekik, hogy pusztán csak a nosztalgia ölt cseppfolyós alakot ilyenkor? Hiszen még csak nem is sejtik, hogy mi is az a PAPRIKA! S Erős Pistáról vagy Piros Aranyról akkor ne is beszéljünk…
 Paprika: fűszer-, csemege-, lecsónak való, tévé-, bogyós, csípős, szőrös, ecetes, bogyiszlói-, szegedi, kalocsai, kaliforniai, csili-, hegyes-erős, zöld, piros, sárga…




Én vagyok a barbár, hogy korlátlan mennyiségekben majszolom, nyalom, rágicsálom, habzsolom, vedelem, csipegetem, kóstolgatom mindennel és minden formában ezt az istenadta, alaktalanul göcsörtös, azonosíthatatlan objektumot, vagy csak azért sorolódom az UFÓ kategóriába, mert nem e földről való vagyok? Nem közülük való, tehát földönkívüli?

***
A camembert határozottan büdös.
Sőt mi több orrfacsaróan bűzös.






Nem mellesleg hol ízetlen, hol kesernyés, nyúlós, szájpadláshoz tapadó nyálkasajt; - és különben is mi az élvezetes a romlott penész-zabálásban? - Így húzzák az orrukat heves fejvakargatások közepette paprikakedvelő magyar honfitársaim, s közben azon töprengenek, hogy egy ilyen fura, kitekert ízlésű, nyámnyila, finomkodó népség, mint a francia, akiknek még egy korrekten csípős lecsót sem lehet felkínálni, mert azonnal a tüdőkiköpés álságos műveletébe fognak, szóval ez az orrfennhordó bagázs hogyan volt képes az emberiség panteonjának ilyen előkelő helyére protezsálni magát? Talán valami titkos Marslakó-program Földre implantált leszármazottai volnának?
Kedves magyar honfitársaim! Az bizony nemes penész, amelyet több évszázados hagyományok alapján erjesztenek érett illatúra a marsonkívüli, földlakó normandiai parasztasszonyok kétkezi munkája és gondos receptjei alapján!  Lehet, hogy csak az orrunkat kell finomítani hozzá…
Az most már csak a kérdés, hogy ki is itt a földönkívüli?
Mi? Ők? Mindenki? Senki? 
Milyen föld? Föld?!



***




Jó ideje élek Párizsban, s bár természetesen a fenti leírások a vicc kedvéért erős túlzásokba esnek a két népről, egymásról és egymásban kialakult közhelyes képek alapján, sokszor megdöbbent vagy éppen fájdalmasan felkavar az a fajta kulturális tudatlanság, mondhatni középkori sötétség, ami Magyarországot és a francia-magyar kapcsolatok mibenlétét övezi „ideát” vagy éppen „otthon”.
 Magyarország Párizsban: egy aprócska, elhanyagolt, kelet-európai, posztkommunista, tehát szegény és elmaradott, tudatlan és barbár kis provincia, többé-kevésbé megvetett vagy éppen jóságos leereszkedéssel kezelt láthatatlan, beazonosíthatatlan kistestvér. (A „tehát” nem véletlen – az emberiség mindig is előszeretettel élt a címkézés könnyed és erőfeszítést nem kívánó mozdulatával. Tisztelet a kivételnek: legyen ez a blog nem az általánosítások helye, hanem a gondolaté…)
És még mielőtt a vélt vagy valós történelmi sérelmek kardcsörtető huszártempójával bosszút lihegők elkezdenék a tenyerüket dörzsölni, jelzem, rossz helyen járnak: magyarként Párizsban élni rendszeres hazatérésekkel és csalódásokkal jár. - A „hazaárulás”, „a dezertálás”, a „Te már nem vagy magyar”, „Olyan Francia lettél” bumerángszerűen visszacsapó vádjait is magában rejti, s mindazt az előítéletet, ami Franciaországot övezi, övezheti Magyarhonban, s melyek az itt élő magyarokat is célba veszik. Megint csak tisztelet a kivételnek: legyen ez a blog nem az általánosítások helye, hanem a gondolaté…






A Paprikás Camembert mindazoknak szól tehát, akik hajlandóak beleharapni a magyar és a francia kultúra emészthetetlennek tűnő furcsa egyvelegébe, és megkóstolni a mögötte rejlő sokszínű, ízekben és árnyalatokban gazdag Életet! Szól Franciaországban élő magyaroknak, és a Magyarország iránt érdeklődő franciáknak, a Magyarországon élő francia közösségnek, a Franciaország iránt érdeklődő magyaroknak, - s mindazon kultúrembereknek, akik nem hisznek a „földönkívüliekben”, akik nem barrikádokat emelnek, hanem hidakat építenek, a gondolat talaján, mindenkinek.
Kotyvasszuk együtt a paprikás camembert! Mert a Harissa-könnyek valódiak: nosztalgia-bogyók, honvágyunk gyöngyei az emberiségért.  

Máraival:





„S egyszerre fájdalmas honvágyat érzett valamilyen haza után, melyet nem tudott geográfiailag meghatározni, s melyben benne volt a Vérmező, a budai utcák, a Louvre japán osztálya, Rainer Maria Rilke, a gyárak Billancourtban, az Engelbertus-kápolna – honvágyat és rokonságot emberekkel, kik csendesen ülnek a követségek előszobáiban, várnak reggel hatkor a kapuk előtt, vagy egyedül állnak egy szobában és képet festenek, lézengenek az országutakon és a múzeumokban, s eláradnak ezen a boulevard-on is […] Oly fájdalmasnak tűnt ez a honvágy, reménytelennek, el nem múlónak, hogy mélyen sebzettnek érezte magát, s valószínűnek tartotta, hogy bármit csinál is és akárhova megy a jövőben, ezt a honvágyat érzi majd mindig s ezt a rokonságérzést, Gyarmaton éppúgy, mint Puteaux-ban.”



Idegen emberek, 423. o., Helikon, 2005.