„S egyszerre fájdalmas honvágyat
érzett valamilyen haza után, melyet nem tudott geográfiailag meghatározni…”
Márai Sándor
Francia
honfitársaim elhűlten bámulnak rám, amikor fogalmaik szerint kamikázékra valló halálmegvető
bátorsággal kiskanálnyi adagokban tömöm magamba a Harissát, ezt a tunéziai
eredetű méregerős paprikapürét, s amikor a könnyeim is kibuggyannak, határozott
meggyőződésükké válik, hogy öngyilkos hajlamaim vannak. /S csak reménykednek
benne, hogy nem vagyok hozzá merénylő is egyben, fura felismerhetetlen,
kategorizálhatatlan akcentusommal egyetemben…/
Hogyan is
magyarázhatnám el nekik, hogy pusztán csak a nosztalgia ölt cseppfolyós alakot
ilyenkor? Hiszen még csak nem is sejtik, hogy mi is az a PAPRIKA! S Erős
Pistáról vagy Piros Aranyról akkor ne is beszéljünk…
Paprika: fűszer-,
csemege-, lecsónak való, tévé-, bogyós, csípős, szőrös, ecetes, bogyiszlói-,
szegedi, kalocsai, kaliforniai, csili-, hegyes-erős, zöld, piros, sárga…
Én vagyok a barbár, hogy korlátlan
mennyiségekben majszolom, nyalom, rágicsálom, habzsolom, vedelem, csipegetem,
kóstolgatom mindennel és minden formában ezt az istenadta, alaktalanul göcsörtös,
azonosíthatatlan objektumot, vagy csak azért sorolódom az UFÓ kategóriába, mert
nem e földről való vagyok? Nem közülük való, tehát földönkívüli?
***
A camembert
határozottan büdös.
Sőt mi több orrfacsaróan
bűzös.
Nem mellesleg
hol ízetlen, hol kesernyés, nyúlós, szájpadláshoz tapadó nyálkasajt; - és
különben is mi az élvezetes a romlott penész-zabálásban? - Így húzzák az
orrukat heves fejvakargatások közepette paprikakedvelő magyar honfitársaim, s
közben azon töprengenek, hogy egy ilyen fura, kitekert ízlésű, nyámnyila,
finomkodó népség, mint a francia, akiknek még egy korrekten csípős lecsót sem
lehet felkínálni, mert azonnal a tüdőkiköpés álságos műveletébe fognak, szóval
ez az orrfennhordó bagázs hogyan volt képes az emberiség panteonjának ilyen
előkelő helyére protezsálni magát? Talán valami titkos Marslakó-program Földre
implantált leszármazottai volnának?
Kedves magyar
honfitársaim! Az bizony nemes penész, amelyet több évszázados hagyományok
alapján erjesztenek érett illatúra a marsonkívüli, földlakó normandiai parasztasszonyok
kétkezi munkája és gondos receptjei alapján! Lehet, hogy csak az orrunkat kell finomítani
hozzá…
Az most már csak
a kérdés, hogy ki is itt a földönkívüli?
Mi? Ők? Mindenki? Senki?
Milyen föld?
Föld?!
***
Jó ideje élek
Párizsban, s bár természetesen a fenti leírások a vicc kedvéért erős túlzásokba
esnek a két népről, egymásról és egymásban kialakult közhelyes képek alapján,
sokszor megdöbbent vagy éppen fájdalmasan felkavar az a fajta kulturális
tudatlanság, mondhatni középkori sötétség, ami Magyarországot és a francia-magyar
kapcsolatok mibenlétét övezi „ideát” vagy éppen „otthon”.
Magyarország Párizsban: egy aprócska,
elhanyagolt, kelet-európai, posztkommunista, tehát szegény és elmaradott,
tudatlan és barbár kis provincia, többé-kevésbé megvetett vagy éppen jóságos
leereszkedéssel kezelt láthatatlan, beazonosíthatatlan kistestvér. (A „tehát” nem
véletlen – az emberiség mindig is előszeretettel élt a címkézés könnyed és
erőfeszítést nem kívánó mozdulatával. Tisztelet a kivételnek: legyen ez a blog
nem az általánosítások helye, hanem a gondolaté…)
És még mielőtt a
vélt vagy valós történelmi sérelmek kardcsörtető huszártempójával bosszút
lihegők elkezdenék a tenyerüket dörzsölni, jelzem, rossz helyen járnak: magyarként
Párizsban élni rendszeres hazatérésekkel és csalódásokkal jár. - A „hazaárulás”,
„a dezertálás”, a „Te már nem vagy magyar”,
„Olyan Francia lettél” bumerángszerűen
visszacsapó vádjait is magában rejti, s mindazt az előítéletet, ami
Franciaországot övezi, övezheti Magyarhonban, s melyek az itt élő magyarokat is
célba veszik. Megint csak tisztelet a kivételnek: legyen ez a blog nem az
általánosítások helye, hanem a gondolaté…
A Paprikás Camembert mindazoknak szól tehát, akik hajlandóak beleharapni
a magyar és a francia kultúra emészthetetlennek tűnő furcsa egyvelegébe, és megkóstolni
a mögötte rejlő sokszínű, ízekben és árnyalatokban gazdag Életet! Szól
Franciaországban élő magyaroknak, és a Magyarország iránt érdeklődő
franciáknak, a Magyarországon élő francia közösségnek, a Franciaország iránt érdeklődő magyaroknak, - s mindazon kultúrembereknek, akik nem hisznek a „földönkívüliekben”,
akik nem barrikádokat emelnek, hanem hidakat építenek, a gondolat talaján,
mindenkinek.
Kotyvasszuk
együtt a paprikás camembert! Mert a Harissa-könnyek valódiak: nosztalgia-bogyók,
honvágyunk gyöngyei az emberiségért.
Máraival:
„S egyszerre fájdalmas honvágyat érzett valamilyen haza
után, melyet nem tudott geográfiailag meghatározni, s melyben benne volt a
Vérmező, a budai utcák, a Louvre japán osztálya, Rainer Maria Rilke, a gyárak
Billancourtban, az Engelbertus-kápolna – honvágyat és rokonságot emberekkel, kik
csendesen ülnek a követségek előszobáiban, várnak reggel hatkor a kapuk előtt,
vagy egyedül állnak egy szobában és képet festenek, lézengenek az országutakon
és a múzeumokban, s eláradnak ezen a boulevard-on is […] Oly fájdalmasnak tűnt
ez a honvágy, reménytelennek, el nem múlónak, hogy mélyen sebzettnek érezte
magát, s valószínűnek tartotta, hogy bármit csinál is és akárhova megy a
jövőben, ezt a honvágyat érzi majd mindig s ezt a rokonságérzést, Gyarmaton
éppúgy, mint Puteaux-ban.”
Idegen
emberek, 423. o., Helikon, 2005.